– Tulajdonképpen igen. A járási bajnokságban játszottunk tovább. Érdekes, hogy ma alig van csapat a megyei bajnokságban, akkor pedig a megyei I. és II. osztály alatt több járásban is indítottak bajnokságot. Nálunk is volt 8-10 csapat. Rajtunk kívül pl. Tiszalúc, Tállya, Tokaj, Taktaszada is itt játszott. Nagy meccseket vívtunk velük. Lendületet adott két rutinos korábban magasabb osztályban is szereplő játékos hazajövetele: Sárosi Öcsiről és Tóth Győzőről van szó.
– Később miként alakult sportolói, sportvezetői pályafutása?
– A járásiban kb. 2 évig játszottunk. 1966-ban bevonultam katonának. Közben a Gimnázium és az Mg. Szakközép is alakított csapatot. Több VM játékos átigazolt ezekbe a csapatokba. A VM csapata, így fokozatosan "elfogyott". Amikor leszereltem, Juhász Tibor hívott a Gimnázium csapatába. Később a gimnázium is megszűnt. Ezt követően még egy rövid ideig játszottam az Mg. Szakközép csapatában is. Egyre kevesebb meccsre tudtam eljutni, edzésre meg egyáltalán nem, hiszen ekkor már Szirmabesenyőben, majd Miskolcon laktunk és a munkahelyi elfoglaltságon sem tette lehetővé a sűrűbb szántóra utazást.
– A kézilabda csapat amatőr szinten működött?
– Teljesen, sőt! Olyan eset is előfordult, hogy még az utazást is a játékosok fizették saját zsebből. Kaptunk egy villanyoszlopot az ÉMÁSZ-tól abból csináltattunk kapukat. Kaptunk egy garnitúra mezt is, amit olykor el akartak "orozni" a focisták, ezért általában nem adtuk le, hanem magának mosta mindenki.
– Később milyen kapcsolatban volt a szántói sportkörrel?
– Sokszor jártunk haza. Szinte minden hazai focimeccsen ott voltam. Mivel az öcsém is a szántói foci csapatban játszott. Nekem maradt a Vasutas kispályás üzemi bajnokság. Nagy csatákat vívtunk, nekem elég jól ment a védés. Közben összebarátkoztunk Soltész Zolival, Bóni Imrével, Hórász Bélával és másokkal. Szerettem és ma is szeretek közöttük lenni. Mindig jó volt a hangulat. A nyolcvanas években kezdtek többen a szántói játékosok közül hazajönni. Jó kis csapat alakult. Sokszor vittem a környező községekből Szántóra és vissza kocsimmal a játékosokat. 1987-ben a sportkör szövetségi képviselője lettem, mivel Miskolcon lakom, így hamarabb és könnyebben tudtam intézkedni. Szívesen csináltam. Ment a piszkálódás a helyben lakó sportvezetők ellen. Többen emiatt nem vállalták a vezetői munkát., mások családi okok miatt maradtak távol. Technikai vezető lettem a labdarúgó szakosztálynál. Ez egyben azt is jelentette, hogy mindent csináltam. A pálya előkészítéstől kezdve a szövetségbe járásig. Egyik alkalommal Göncön játszottunk és vezettünk. Az egyik szántói illető - mégpedig a szakosztályvezető - szidalmazta a középhátvédünket. Ezt nem tűrhettem, odaszóltam. Tettlegességig fajult a dolog. Azóta az illető a pálya felé sem nézett. Egyébként ettől az elnökség egy évre hivatalosan el is tiltotta.
– Mikor lett elnök?
– Az 1992 februári közgyűlésen lettem megválasztva. 1995. augusztusig ténykedtem ezen a poszton. 1998-ban végleg befejeztem a sportvezetői munkát.
– Már utalt egy-két érdekes sztorira az előzőekben. Mégis azt kérem: a legkedvesebb szántói sport emlékeit ossza meg az olvasókkal!
– Hagyomány volt Abaújszántón, a szezonok után záróbankett, amelyen a családtagok is jelen voltak. Ezek kitűnő hangulatára máig szívesen emlékszem, miként a labdarúgó csapat bajnoki címei is örökre emlékezetesek számomra.
– Említette, hogy a kézilabda teljesen amatőr alapokon működött Szántón. És a labdarúgás?
– Zömmel igen. Még a megyei I-ben is a többi klubhoz képest nevet-séges pénzeket tudtunk fizetni a játékosoknak. Máshol - információim szerint - 4-5-ször annyit is kereshettek a focisták. Jó viszonyban voltam a megyei klubvezetőkkel, a szövetséggel és a játékvezetőkkel is. A sport segítségével rengeteg barátra tettem szert az évek során. Kölcsönösen tiszteltük egymást. Az átlagostól is jobb viszonyban voltunk például Putnok, Karcsa és Borsodszentgyörgy klubjaival. Oda-vissza megvendégeltük egymást a bajnoki mérkőzések után. Remek kapcsolatunk volt a DVTK öregfiúkkal is, akik többször is játszottak Abaújszántón. Kellemes emlék és büszke is vagyok rá, hogy a megyei I-es, majd a megyei II-es csapatok négy éven át szövetségi képviselőjükké választottak.
– A család miként tolerálta sport szenvedélyét?
– A sportvezetői tevékenységet csak úgy lehetett normálisan és eredményesen végezni, ha ehhez a megfelelő családi háttér megvan. Nekem ez adva volt. Feleségem sokszor velem jött a meccsekre is.
– A családban vitte valaki tovább a sport stafétát?
– Mindkét fiam szereti a sportot, egyikük két évig a szántói ifiben kergette a labdát. Később a tanulmányok és munkahelyi elfoglaltság miatt abbahagyta a focit.
– Összességében megbánta, hogy sportvezetői posztra adta a fejét?
– Nem, mert többségben vannak a kellemes dolgok. Én lehettem a szakosztály elnök, amikor a csapat először szerepelhetett az NB III-ban. Elkezdtük a régi öltöző és lelátó felújítását. Ezekben a saját kezem munkája is benne van. Soltész Zoltán úrral és Konyecsnyik Józseffel együtt sok időt és munkát töltöttem el ezeken az építkezéseken.