– Emlékezetem szerint a legidősebb játékosok dirigálták a tréningeket és állították össze a csapatot. Nem volt kinevezett edző.
– Ön mikor lett igazolt szántói focista?
– 1950-ben 16 évesen igazoltak le. Azonnal a felnőtt csapatba mutatkoztam be. A legkisebb lábam - 38-as nekem volt - erre kaptam egy 42-es csukát… Katonaként - 1954-56-ig - BLASZ-ban szereplő katona csapatban játszottam.
– Meddig focizott Szántón?
– Leszerelésem után 1956-ban kerültem vissza és 1961-ig voltam a szántói együttes tagja. Akkor Abaújkérre kerültem dolgozni, ott folytattam. Megszerveztem a kéri csapatot. Később játékvezetőként is működtem.
– Tudomásom szerint síelt is Szántón?
– Igen ez igaz. Homonnay Nándor szervezte meg a sí életet Szántón. Kb. 10-12-en voltunk, akik jártunk síelni. 1952-ben egy járási síversenyt rendeztek Abaújszántón, amelyet Homonnay Nándor nyert meg. Ha jól emlékszem én negyedik lettem.
– Hogyan emlékszik: milyen szakosztályok működtek az ötvenes években Abaújszántón?
– A labdarúgáson kívül a röplabdára és a vízilabdára emlékszem, bár utóbbi gárda tagjai - a síhez hasonlóan - csak alkalmi versenyeken, tornákon, barátságos meccseken vettek részt.
– Abaújszántón 1950-1961-ig játszott. Biztos sok érdekes élményben volt része ezen idő alatt. Kérem néhányat mondjon el ezek közül!
– Egyik alkalommal Mezőcsáton játszottunk. Baranyai János volt a kapusunk. Egy indítás után kilépett a hazaiak középcsatára, kicselezte Baranyait és kapura gurított. Én rávetődtem a labdára és kapusként kivédtem. Felálltam és letettem a labdát a 11-es pontra. A játékvezető annyira meglepődött, hogy csak ennyit mondott miután befújta a büntetőt. "Ilyen sportszerű embert még nem láttam!" Nem is állított ki!
Baranyai meg kivédte a 11-est! Más. Hárman voltunk a csapatban kislábúak. 38-as cipő viszont csak egy volt a szertárban. Mindig az vitte el, aki hamarabb kiment a meccsre! A többiek nagyobb számú csukában voltak kénytelenek játszani… Annak idején még nem készült el az öltöző ezért a strandot használtuk erre a célra.
Volt egy Ruszkai József nevű kapusunk, aki korábban kézilabda kapus volt. Az egyik meccsen háromszor rúgtam ki a gólvonalról mögüle a labdát. Attól kezdve nagy haverok lettünk. Sokszor csak ketten voltunk az edzésen. Gyakoroltuk a kapus kirúgást és a védést. Erre azért volt szükség, mert belerögződött a kézilabda miatt, hogy nem fogta, hanem kiütötte a labdákat, ami persze a futballban életveszélyes. Volt egy másik kapusunk is, akit Kovácsnak hívtak. Egyszer egy bajnokin odaszóltak neki, hogy ne szórakozz rúgdd már ki Jenő! Erre megfordult és a saját kapujába rúgta a labdát… Persze ezt követően kihagyták a csapatból az illetőt.
– Milyen kedvezményt kaptak annak idején a labdarúgók?
– Munkalehetőséget. Mást nem nagyon. Egy-két lelkes szurkoló mint például Nagy Lajos az ács, fizetett a játékosoknak egy málnát a meccs után. Vagy amikor Kardos Pali bácsi volt az Állami Gazdaság raktárosa ő hozott néha 5-6 liter bort a csapatnak. Mai szemmel nézve persze ezek apróságok voltak, de mi nagyra becsültük.
– Ön szerint mikor volt nagyobb a labdarúgó meccsek iránt az érdeklődés? Az ötvenes években vagy ma?
– Egyértelműen az ötvenes években! Két cigánybanda húzta a nótákat a pálya szélén. A hazai meccsek élményszámba mentek. Igazi programot jelentettek azokban az években az embereknek.
– Amikor 1961-ben elkerült Szántóról Abaújkérre, milyen lett a kapcsolata a szántói sportkörrel?
– A vezetőkkel haragos. A két Trombitást elvittem Abaújkérre játszani és ez - talán érthetően - nem tetszett nekik.
– Miként emlékszik a Szántói sportban eltöltött 11 évre?
– Kellemes, szép emlékeket őrzök.
– Unokája a szántói serdülő csapat tagja. Örül ennek?
– Igen. Remélem jó játékos válik majd belőle. Én segítem tanácsaimmal, amiben csak tudom. Minden meccsén ott vagyok, miként a szántói felnőtt csapat meccseit sem hagynám ki semmi pénzért sem!