Mező László : |
|---|
| Abaújszántói sportkrónika 1934 - 2004. |
Tizenöt évesen a felnőttek között
Abaújszántón született 1957-ben Korhut János. Az általános iskolában szerettették meg vele a sportot. Előbb tiltották a sporttól, majd éppen ellenkezőleg: javasolta a mozgást számára az orvos.
– Iskolai szinten minden sportágat megszerettem és részt is vettem a versenyeken - kezdte Korhut János. - Az asztalitenisz, a kézilabda az atlétika és természetesen a labdarúgás egyaránt közel állt hozzám. Jól ment szinte mindegyik sportág. Többször is részt vehettem megyei úttörő olimpiákon. Szüleim elváltak, így hamar önálló életet kellett élnem.
– Úgy tudom korán tagja lett a szántói felnőtt csapatnak?
– Igen ez így igaz. Középiskolás koromban már a felnőtt keret tagja lettem. Az MVSC ifiben is játszottam és 15 évesen a szántói felnőtt
csapatban is. Ez akkoriban teljesen legálisan lehetséges volt.
 |
 |
Korhut János a szántói csapat egykori kitűnő-sége. Gólöröm (bal oldalikép) és egy jellegzetes Korhut csel (jobb oldali kép). Mindkét felvétel Olefin SC mezben készült a remek labdarúgóról. |
|
Később, 1-2 év után - már csak a Vasútban szerepeltem. Az MVSC felnőtt együttesében 18 évesen mutatkoztam be.
– Az MVSC-től merre vezetett az útja?
– Az érettségi után bevonultam katonának és Trencsényi SE-ben rúgtam a labdát Mezőkövesden az NB III-as csapatban. Leszerelésem után Leninvárosba igazoltam. Sajnos az MVSC nem adott ki, így majdnem egy évig nem léphettem pályára.
– Meddig játszott Leninvárosban?
– 1986-ban fejeztem be az aktív labdarúgást. Sajnos több súlyos sérülésem és műtétem is volt, emiatt kellett viszonylag fiatalon abba hagynom. Egyébként tudatosan készültem arra az időszakra, amikor befejezem majd a futballt. Voltam a Baráti Kör titkára és a labdarúgó szakosztály titkára is az LMTK-nál.
– Aközben, hogy máshol játszott milyen kapcsolatban volt Abaújszántóval?
– Amikor lehetett hazajöttem, de nem rendszeresen. Amikor viszont befejeztem a futballt, legalábbis magasabb szinten, megkeresett Soltész Zoltán Abaújszántóról, hogy menjek segíteni nekik. Akkor a körzetiben volt a csapat. Megnyertük a bajnokságot, majd a megyei II-t is. Szép 3 évet töltöttem el amolyan levezetésként, szülőfalum csapatában. Innen indult egykoron pályafutásom és itt is fejeztem be mintegy keretbe foglalva az egészet. Sok helyre hívtak aktív pályafutásom során, de soha ne voltam az a "vándormadár" típus, ezért nem mentem. Összesen négy klubom volt pályafutásom során: Abaújszántó, MVSC, Trencsényi SE és Leninváros.
– Érdekes sztori pályafutásának szántói korszakából?
– Óriási jelentőségű volt annak idején az úgynevezett Hernád Kupa, amelyen a környező települések csapatai versengtek. Az egyik mérkőzésen az ellenfél hatalmas termetű hátvédjének szó szerint átmentem a lába között persze labdával együtt. Elkapott, kicsit felemelt és azt mondta: "Öcsi ha még egyszer ezt meg mered csinálni úgy fenékbe rúglak, hogy csak na!" Megijedtem és hátraszaladtam Soltész Zolihoz, aki akkor a csapat kapusa volt. Elpanaszoltam szinte sírva neki, hogy mit mondott a bácsi… Nekem ugyanis 15 évesen az az idősebb játékos bácsi volt. Más. Nem nagyképűségből mondom, de elég jól bántam a labdával. Annyi 11-est csináltam egy meccsen, amennyit mondtak.
A csibészséget az idősebb szántói játékosoktól tanultam. Ez sokat segített nekem pályafutásom későbbi időszakában is.
Említhetném még a csodálatos szántói miliőt. Mindig összetartó csa-pat voltunk, segítettük egymást. A meccs vagy edzés végén nem rohantunk el, mint sok helyen tették vagy mai is teszik.
– Amikor Szántón is befejezte a futballt vagyis végleg szögre került a focicsuka, milyen kapcsolatban volt illetve van a klubbal?
– A mai napig ugyanúgy támogatom a csapatot. Amikor időm engedi a hazai meccseket megtekintem. A sajtóból természetesen mindig nyomon követem az eredményeket.
– Mit szól a szántói csapat jelenlegi sikereihez?
– Őszintén örülök. Arra viszont felhívtam a figyelmet, hogy nem szabad építkezni idegenlégiósokra. Itt mindig zömmel szantóiak kaptak lehetőséget. Ez volt a gárda fő ereje mindig. Örülök, hogy ma is ez a tendencia. Külön örülök a szép pályának és öltözőnek. Ezek ma már alapvető dolgok.
– Családjából vitte valaki tovább futball szenvedélyét?
– Két fiam is van. Az egyik már elvégezte az egyetemet, a másik most elsős. Szeretik mindketten a sportot, de versenyszerűen nem csinálták. A tanulás volt és ma is számukra az első. Nem erőltettem a focit, de más sportágat sem. Nekik kellett eldönteni, hogy akarnak-e versenyszerűen sportolni vagy sem?
– Az MVSC-től merre vezetett az útja?
– Az érettségi után bevonultam katonának és Trencsényi SE-ben rúgtam a labdát Mezőkövesden az NB III-as csapatban. Leszerelésem után Leninvárosba igazoltam. Sajnos az MVSC nem adott ki, így majdnem egy évig nem léphettem pályára.
– Meddig játszott Leninvárosban?
– 1986-ban fejeztem be az aktív labdarúgást. Sajnos több súlyos sérülésem és műtétem is volt, emiatt kellett viszonylag fiatalon abba hagynom. Egyébként tudatosan készültem arra az időszakra, amikor befejezem majd a futballt. Voltam a Baráti Kör titkára és a labdarúgó szakosztály titkára is az LMTK-nál.
– Aközben, hogy máshol játszott milyen kapcsolatban volt Abaújszántóval?
– Amikor lehetett hazajöttem, de nem rendszeresen. Amikor viszont befejeztem a futballt, legalábbis magasabb szinten, megkeresett Soltész Zoltán Abaújszántóról, hogy menjek segíteni nekik. Akkor a körzetiben volt a csapat. Megnyertük a bajnokságot, majd a megyei II-t is. Szép 3 évet töltöttem el amolyan levezetésként, szülőfalum csapatában. Innen indult egykoron pályafutásom és itt is fejeztem be mintegy keretbe foglalva az egészet. Sok helyre hívtak aktív pályafutásom során, de soha ne voltam az a "vándormadár" típus, ezért nem mentem. Összesen négy klubom volt pályafutásom során: Abaújszántó, MVSC, Trencsényi SE és Leninváros.
– Érdekes sztori pályafutásának szántói korszakából?
– Óriási jelentőségű volt annak idején az úgynevezett Hernád Kupa, amelyen a környező települések csapatai versengtek. Az egyik mérkőzésen az ellenfél hatalmas termetű hátvédjének szó szerint átmentem a lába között persze labdával együtt. Elkapott, kicsit felemelt és azt mondta: "Öcsi ha még egyszer ezt meg mered csinálni úgy fenékbe rúglak, hogy csak na!" Megijedtem és hátraszaladtam Soltész Zolihoz, aki akkor a csapat kapusa volt. Elpanaszoltam szinte sírva neki, hogy mit mondott a bácsi… Nekem ugyanis 15 évesen az az idősebb játékos bácsi volt. Más. Nem nagyképűségből mondom, de elég jól bántam a labdával. Annyi 11-est csináltam egy meccsen, amennyit mondtak.
A csibészséget az idősebb szántói játékosoktól tanultam. Ez sokat segített nekem pályafutásom későbbi időszakában is.
Említhetném még a csodálatos szántói miliőt. Mindig összetartó csa-pat voltunk, segítettük egymást. A meccs vagy edzés végén nem rohantunk el, mint sok helyen tették vagy mai is teszik.
– Amikor Szántón is befejezte a futballt vagyis végleg szögre került a focicsuka, milyen kapcsolatban volt illetve van a klubbal?
– A mai napig ugyanúgy támogatom a csapatot. Amikor időm engedi a hazai meccseket megtekintem. A sajtóból természetesen mindig nyomon követem az eredményeket.
– Mit szól a szántói csapat jelenlegi sikereihez?
– Őszintén örülök. Arra viszont felhívtam a figyelmet, hogy nem szabad építkezni idegenlégiósokra. Itt mindig zömmel szantóiak kaptak lehetőséget. Ez volt a gárda fő ereje mindig. Örülök, hogy ma is ez a tendencia. Külön örülök a szép pályának és öltözőnek. Ezek ma már alapvető dolgok.
– Családjából vitte valaki tovább futball szenvedélyét?
– Két fiam is van. Az egyik már elvégezte az egyetemet, a másik most elsős. Szeretik mindketten a sportot, de versenyszerűen nem csinálták. A tanulás volt és ma is számukra az első. Nem erőltettem a focit, de más sportágat sem. Nekik kellett eldönteni, hogy akarnak-e versenyszerűen sportolni vagy sem?